A 19. században a prostitúció reglementációja magával hozta a különböző bordélyokra és prostituáltakra vonatkozó szabályokat. Az egyik ilyen Magyarországon híres-hírhedt türelmi bárca volt, az az igazolvány, amivel a kéjnők igazolni tudták, hogy legálisan végzik a munkájukat és rendszeres orvosi felügyelet alatt állnak, vagyis nem szenvednek semmilyen fertőző betegségben. Ezeket a kéjnőknek minden esetben maguknál kellett tartaniuk, hogy igazolni tudják magukat. De mégis pontosan hogyan is nézett ki? Hogyan lehetett hozzá jutni? Miképpen változott az idők során a formája és külalakja? Milyen információk szerepeltek benne?
DOI: 10.56045/BLM.2023.7
A prostitúció, bár minden történelmi korszakban létezett ilyen vagy olyan formában, források hiányában nehezen megfogható jelenség. Kivételt képez a 19. századi története, egyrészt a társadalmi változások, másrészt a szexuális szokások átalakulása miatt. A prostitúció 19–20. századi megítélésében – akárcsak a világ más részein, úgy Magyarországon is – a kulcskérdés az ún. reglementáció volt. Eszerint a prostitúció egy olyan szükséges rossz, amit ugyan felszámolni nem lehet, de mindenképpen teljes állami felügyelet alá kell helyezni.[1] A legfontosabb érv az volt, hogy ez a tevékenység ellenőrizhetővé váljon erkölcsi, illetve közegészségügyi szempontból. Ennek keretében egyrészt létrehozták az ún. reglementált bordélyrendszert, másrészt regisztrációhoz kötötték a kéjnők legális munkavégzését.
Ahhoz, hogy egy nő bejegyzett prostituált lehessen Budapesten, bárcáért kellett folyamodnia a fővárosi főkapitánysághoz. Ha ez megtörtént, akkor az erkölcsrendészeti ügyosztály – melynek székhelye 1908-tól az Ó utcában volt – vezetője döntötte el, hogy a folyamodó bárcát vagy igazolványt kap.
A kéjnők kategóriái
A prostituáltak társadalmi csoportja sem egy homogén közeg volt, amelynek tagjai mind ugyanolyan helyeken működtek (csak egy részük dolgozott bordélyházakban), így a rendeletek külön hangsúlyt fektettek a kéjnők egyes kategóriáinak szétválasztására, akik ennek megfelelően más-más bárcát, igazolványt vagy egészségügyi lapot kaphattak. A szabályrendeletek lassan ugyan, de reagáltak a meglévő problémákra, idővel egyre részletesebbé váltak és egyre több aspektusra tértek ki, például a kéjnők egyes kategóriáinak bővítésére vagy a bordélyházi prostituáltak védelmére a bordélytulajdonosokkal szemben. A szexuális szolgáltatást igénybe vevő férfiakat egyik szabályrendelet sem szankcionálta.
Hivatalos szabályozás előtt – az 1850-es éveket megelőzően – Szécsényi Mihály tanulmányában a prostituáltak három csoportját különböztette meg: a nyilvánosan működő és titkos prostituáltak, illetve a privát szeretők, félvilági nők. Az első pest-budai szabályozás, az 1850-es A bizottmány egészég-rendőrségi javaslata a prostitutio rendezése tárgyában [2]továbbá az 1867-es Szabályok a kéjelgés-, bordélházak- és kéjhölgyekről is csak annyiban tett különbséget a kéjnők között, hogy bordélyban vagy magánlakásban működtek-e. Bár 1850-ben már létezett a magánkéjnő kategória, nem szerették a hatóságok alkalmazni, igazán csak 1884-ben hozott Szabályrendelet a bordélyügyről (837/1884) ismerik el teljesen.[3] A fővárosi közgyűlés legközelebb két évtizeddel később, 1907 júniusában (1907/881-1008. sz. főv. rendelet – Rendelet a kéjelgésügy szabályozására) alkotott újabb rendeletet a prostitúció visszaszorítására és kontrollálására. E szerint két kategóriába oszthatók a kéjnők: egy kategóriát alkottak a magánkéjnők, ide tartoztak a bárcás és az igazolványos prostituáltak, illetve egy másik csoportot alkottak bordélyházban dolgozó örömlányok. A fővárosi rendőrkapitány 1900-ban hozott egy rendeletet (9.465/1900. sz. Rendelet a kéjelgésügy szabályozására), melyet az előző kiegészítésének szántak, de ezt a belügyminiszter 1901-ben, Budapest Székesfőváros Törvényhatósági Bizottsága március 20-i rendes közgyűlésén eltörölte. Ugyanis a jog-, ipari és rendészetügyi osztály tanácsosai elismerik, hogy Budapest prostitúcióügyének szabályozása nem felel már meg a fennálló különböző közerkölcsiség és a közszemérem igényeknek – illetve, hogy a rendőrség nem tartatja be őket kellő erővel –, de a rendőrkapitányságnak még sincsen joga ilyen rendeleteket kiadnia.[4] Így a következő rendelet kiadása még hat, életbe lépése pedig nyolc évet vett igénybe.[5] Ebben még tovább bővítette a rendőrkapitány a kategóriákat: két nagy, és azon belül több alkategóriába sorolta a prostituáltakat: nyilvános vagy bárcás kéjnők, ide tartoztak a bordélyházban és rendőrileg engedélyezett magánlakáson dolgozó, továbbá a futó bárcás kéjnők, akiket az különböztetett meg az utóbbiaktól, hogy nem rendelkeztek saját lakással. A másik csoportjukat az úgynevezett egészségi lappal rendelkező nők alkották, akik a prostitúciót, mint mellékfoglalkozást űzték, emiatt a személyes adataikat, lakóhelyüket a hatóságok bizalmasan kezelték.
Kéjnők kategóriái a rendeletek szerint | |||||
1867 | bordélyházban dolgozó | magánlakáson dolgozó | |||
1884 | bordélyházi | magánkéjnő | |||
1900 | bárcás | egészségi lapos | |||
bordélyházi | magánkéjnő | futó bárcás | |||
1907 | bordélyházi | magánkéjnő | |||
bárcás | igazolványos |
A bárca
A türelmi bárca már az 1867-es szabályrendeletben megjelenik és innentől kezdve az összes további rendelet nagy hangsúlyt fektet rá, hiszen ez volt az az engedély, amivel a kéjnők legálisan végezhették a tevékenységüket. Az 1867-es rendelet értelmében a bárcát a bordélytulajdonos tartotta magánál, de ez a későbbiekben kikerült a rendelkezésekből, ekkor a kéjnőknek kellett maguknál tartaniuk azt, hogy igazolni tudják magukat. A későbbiekben hangsúlyosabban jelent meg a magánkéjnő kategóriája és egyre kevesebben dolgoztak bordélyházban.
Már az 1867-es rendeletben leírták a bárca alapvető formai követelményeit, sőt ebben a rendeletben jelenik meg egyedüliként a ,,bordéltulajdonosnak kiadandó türelmi bárca”, melynek az illető nevét, életkorát, a lakás címét, illetve a felsorolt szabályokat kell tartalmaznia. A büntetlen előélet minden esetben feltétel volt.[6]
Egy 1902-ben kiadott rendőrségi iratminta gyűjteményben a bárcakérvényezési folyamat részletes leírásával találkozunk: elsőként kihallgatják a jelentkező nőt, hogy önszántából kívánja-e ezt tenni, ugyanakkor javasolták a nő szüleinek és az illetékes helyhatóság értesítését a szándékáról. Ezután kapott egy ideiglenes felvételi lapot, sor került az orvosi vizsgálatra, majd kiállították az orvosi és az egészségi szemlelapot. A fényképpel ellátott bárca két példányban készült, egyet kapott a folyamodó nő és egy maradt a hatóság nyilvántartásában.[7] A fényképes bárcát az 1884-es rendelet vezette be.
Ezek a bárcák már formanyomtatványok voltak, melyekhez több kitöltendő rész tartozott: elsőként a tárgyalási jegyzőkönyv és az orvosi szemlelap. Külön engedélye volt az egészségi lappal felvett nőknek, melynél sokkal több személyes adatot kellett felvennie a kikérdezőnek, mint a bárcánál: anyanyelv és más beszélt nyelvek, írni-olvasni tudás, foglalkozása, mellékfoglalkozása, mióta űzi a keresetszerű kéjelgést és hajlandó-e valamilyen tisztességes foglalkozás után nézni, élnek-e a szülei (fővárosban vagy vidéken), szült-e már gyermeket, illetve van-e élő gyermeke. Fénykép ehhez az igazolványhoz nem tartozott.[8] A bejelentett lakást a kerületnél is nyilvántartásba vették.[9]
A bárcakérelmezés fejlődése egy bürokratikus folyamat része volt, mellyel a hatóságok jóval pontosabb képet kaphattak a prostitúció – legalábbis a reglementált szexuális ipar – aktuális állapotáról, ezt támasztják alá a rendelkezésre álló iratok. Ha figyelembe vesszük, hogy valóban léteztek pontos statisztikák a kéjnők és bordélyok számát illetően a századforduló időszakából, akkor véleményünk szerint a rendszer működőképesnek mutatkozik. Thirring Gusztáv statisztikái szerint a bejegyzett kéjnők száma évről évre nőtt, ugyanakkor a bordélyházak száma 42-ről folyamatosan csökkent, majd 20 körül stagnált a századforduló után. Ezzel egyidejűleg nőtt a magánkéjnőket dolgozó nők száma és csökkent a bordélyházban dolgozóké.[10]
1912 és 1913 között – és valószínűleg az ezt megelőző és ez utáni években is – a folyamat a következőképpen nézett ki: elsőként a rendőrkapitánynál kellett jelentkezni, aki ellenőrizte az illető személyazonosságát, hogy már nagykorú-e a folyamodó és nem áll-e körözés alatt. Ezután átküldte a nőt a Magyar Egyesület a Leánykereskedelem Ellen irodájába, ahol egy kérdőívet kellett az egyesület patronessével együtt kitöltenie.
Felmerül a kérdés, hogy pontosan hogyan is nézett ki a híres-hírhedt bárca: a rendőrségi iratanyagban kb. 20 olyan türelmi bárcát találtunk az 1870-es és 1880-as évekből, amik már nyomtatott formátumúak voltak, például 1878-ból Holländer Luiza,[11] illetve 1881-ből Schwarz Mária[12] bárcáit. Ennek a kettőnek a formátuma megegyezik: előre nyomtatott lapok voltak, mely már azt mutatja, hogy gyakori és formalizált jelenségről van szó. Az adatok tartalmazták a nő nevét, működési helyét, személyleírását (termete, haj-, szem-, szemöldök- színe, illetve a különös ismertető jelek), születési helyét, korát, [családi] állapotát, valamint, hogy a kéjnő magánkéjnőként működik-e. A bárca érvényessége két hónapra szólt, hogy később ezt megújították-e nem tudjuk.
Az 1875-ben[13] készült bárcákon még nem, de az 1878-ból fennmaradt bárcán már szerepel a lap alján egy 10 pontból álló szabályzat, amit az ezzel rendelkező nőnek be kellett tartania, különben büntetést kapott. A bárca második fele az ún. orvosi szemlelap volt, amelyen a kötelező orvosi ellenőrzéseket vezette a rendőrorvos, és jelezte a vizsgálaton való megfelelést. Holländer Luiza és Schwarz Mária bárcája azért maradt fenn a rendőri anyagban, mert mindkettőjükkel probléma adódott. Előbbi nem a bejelentett lakásán működött, utóbbi pedig terhesnek bizonyult az orvosi vizsgálaton, így a szabályok szerint az engedélyét visszavonták. Sajnos nem tudjuk, hogy későbbiekben mi történt ezekkel a nőkkel, az iratanyagban nem bukkan fel többször a nevük.
1. kép. Holländer Luiza (VII. Valero utca 3.) türelmi bárcája.
(HU BFL VI.15.f. 3. 1878. július 11.)
Zselinszky Mária[14] 1884-es bárcája már kiskönyv formátumú és több adat szerepelt benne. Valószínűnek tartom, hogy a formátumok közötti változás az 1884-ben kiadott új prostitúcióügyi rendelet bevezetésére vezethető vissza, ami előírta, hogy arcképet is csatolni kell a bárcához.
A személyleírás adatai megegyeznek a korábbi adatlapéval, de már a vallási hovatartozásnak és a lakcímnek is szerepelnie kellett benne. Kilenc szabályt tüntettek fel a bárcában, eggyel kevesebb, mint ezt megelőzően, ezek kis mértékben mások, mint a korábbiakban. Az orvosi szemlelap ugyanúgy megvan, illetve, ebben már a kéjnőről készült fotónak és saját kezű aláírásának is van hely. Ebben a bárcában konkrétan nincsen aláírás, de valószínűleg ezt végül nem is váltotta ki a nő. Az engedélyt természetesen a főkapitánynak is alá kellett írnia.
2. kép. Zselinszky Mária (Népszínház utca 57.) türelmi bárcája.
(HU BFL VI. 15. f. 3. 1884. december 29.)
A nyomtatványként megjelenő türelmi bárcában a következő szabályok szerepelnek: a szállásváltoztatást 24 órán belül be kell jelenteni. Kötelező minden kedden és szombaton 1 óráig megvizsgáltatni magát a rendőrorvosnál. Az egészségi szabályokat és az óvszert rendeltetésszerűen kell használni. A bujakór kezeltetésében minden házi orvoslástól, kuruzslástól tartózkodni kell. Ha két vizsgálat között tüneteket fedez fel magán, jelentkeznie kell az orvosnál. Az utcára néző ablakokon a függönyöket mindig le kell engedni. Nem szabad az utcán csavarogni és illetlenül viselkedni nyílt ablakban és kapu alatt tilos álldogálni és csábítani. A serdülő ifjak elcsábításának tiltása csak az 1884 előtti szabályozásban szerepel, hogy ez pontosan mit takar, a leírásból nem derül ki. A bordélytulajdonosok, majd szállásadónők elleni panaszokat a főkapitánynál kell jelenteni.
A felsorolt szabályokat a rendeletek kivonatának lehet tekinteni. Ezek voltak a legfontosabb pontok, amelyeket a kéjnőknek be kellett tartaniuk: az orvosi vizsgálatra és megbetegedésre vonatkozó előírások, nyilvános viselkedésre vonatkozó szabályok, illetve az, hogy az esetlegesen őket ért sérelmeket vagy tapasztalt szabálytalanságokat hol tudják bejelenteni. Ez már azt mutatja (és már a szabályozásokban is szerepel), hogy egyrészt a hatóságok mely pontokat tartották a leglényegesebbnek, illetve a kéjnőkkel is ismertették a saját jogaikat. Ugyan nem egyértelműen, de tudták, hova kell fordulniuk. Más kérdés, hogy mennyien éltek ezekkel a jogokkal és mennyire vették a hatóságok komolyan a bejelentetéseket. Például Porga Anna azután fordult a rendőrséghez, hogy engedély nélkül eljött egy Stern nevű illető (nem tudjuk, hogy férfi vagy nő) Újpesten található bordélyából, ahonnan azért távozott, mert bántalmazták. Arra kéri a hatóságokat, hogy mentsék fel a ,,visszamenési kötelezettség” alól. Panaszt ugyan nem kívánt tenni az ügyben, mert önként ment oda, azonban rendkívül érdekes módon a bántalmazás miatt sem tett feljelentést, és úgy tűnik a rendőrség figyelmét sem keltette fel.[15] Stern neve előkerült még egy ügyben, ahol egy prostituált, Lövinger Sarolta elsődlegesen azért fordult a rendőrséghez, mert bordélyból való távozása után nem kapta vissza a cselédkönyvét, illetve megjegyzi, hogy Stern a házában dolgozó nőket egész nap bezárva tarja és bántalmazza.[16] Sajnos nem tudjuk, hogy mi történt Stern bordélyházával a későbbiekben. A két eset között két év telt el, továbbá két nő is ugyanazt nyilatkozta, tehát valószínűleg ilyen körülmények között tarthatta Stern az örömlányait.
A 19. század végén ugyanebben az iratanyagban fennmaradtak bárca meghosszabbítási kérelmek is: az illető nő megadta a személyes adatait, korát, születési helyét, vallását, hogy melyik bordélyban hol és kinél dolgozik, és mióta.[17] Amennyiben ezt megelőzően már kért bárcát, jelezte, és azt is, hogy ezt a Főkapitányságnál őrzik. Néhány esetben azt is megemlítik, hogy a cselédkönyvüket is leadták a hatóságnak. Más esetekben kifejezetten azért fordulnak a rendőrséghez, hogy ezt szerezzék vissza nekik a bordélyostól. Nem egyértelmű, hogy mikor és milyen esetben, esetleg önként kellett a bárcát leadni a Főkapitányságon, ha az illető hölgy rendelkezett ilyennel. A kérelmeken remekül észrevehető, hogy az egy bordélyban élő kéjnők ugyanazzal a sablonszöveggel fordulnak a hatóságokhoz. Ritkán szerepel rajtuk a saját aláírásuk vagy az is bizonytalan, keveset író kézre utal.
Más országokban is létezett hasonló igazolvány, amivel a prostituáltak regisztráltatták magukat. Bécsben például 1873-tól az ún. Gesundheitsbuchot kellett a regisztrált kéjnőknek magáguknál tartaniuk, ami ugyanúgy tartalmazta a személyes információikat és az orvosi vizsgálatok eredményeit. Az a nő, aki regisztráltatni akarta magát, az iratait a rendőrségen adta le, majd átesett egy orvosi vizsgálaton, ahol egy vörös kártyára felírták a nevét, ami később bekerült a városi prostituált nyilvántartásba, és ezután kapta meg az egészségkönyvét.[18] A cári Oroszországban például a bárcához hasonló lapot „sárga bilétának” (желтый билет – zsoltij bilet) nevezték. 1844-ben vezették be Szentpéterváron, majd a többi orosz város is követte a példát. Ez ugyanúgy egy engedély és egy orvosi lap volt, mely garantálta a klienseknek, hogy a nő egészséges és nem szenved fertőző betegségben. Tartalmazta a nő nevét és címét.[19]
Tehát a bárca, ami a reglementált rendszer szerves velejáróra volt, eredetileg igazolványt, nyugtát[20] jelentett, teljesen egybeforrt a türelmi bárca kifejezéssel, ami a regisztrált prostituáltak engedélyét jelentette. Léteztek természetesen a rendszeren kívül működő titkos prostituáltak is, de azokkal a jelen cikk nem foglalkozik. Ugyanakkor látható, hogy ezek áttekintése fontos része a prostitúciókutatásnak és az azokban olvasható, a kéjnőkről fennmaradt személyes információk társadalmi hovatartozásukról fontos képet festhetnek.
3. kép. Bárca meghosszabbítási kérelem. (HU BFL VI. 15.f. 3. 1884. november 24.)
Levéltári források
Budapest Főváros Levéltárra (BFL)
VI. 15. f 3. Budapesti Rendőr-főkapitányság Rendészeti Szervek iratai. Igazgatásrendészeti iratok. Iratminta gyűjtemény
Nyomtatott források
Rédey Miklós: Alaki eljárások a rendőri hatóságok előtt. Iratminták. Országos Központi Községi Nyomda részvény-társaság. Budapest, 1902.
,Szabályok a kéjelgés – bordelházak – és kéjhölgyekről. Pest, 1867.
Szabályrendelet a bordélyügyről (837/1884)
1907/881-1008. sz. főv. rendelet – Rendelet a kéjelgésügy szabályozására
9.465/1900. sz. főv. rendelet – Rendelet a kéjelgésügy szabályozására
Fővárosi Közlöny, 1901. március 19. 23. sz. 370–371. p.
Felhasznált irodalom
[1] Anka 2010. 51. p.
[2] Szécsényi 2017. 9–10. p.
[3] Anka 2010. 55. p.
[4] Fővárosi Közlöny 1901. március 19. XII. év. 23. sz. 370–371. p.
[5] 1907/881-1008.sz. főv. rendelet – Rendelet a kéjelgésügy szabályozására
[6] Anka 2010. 61. p.
[7] Rédey 1902. 126. p.
[8] Rédey 1902. 127–128. p.
[9] Uo. 129. p.
[10] Völgyi 2020. 76. p.
[11] BFL VI.15.f. 3. 1878. július 11.
[12] BFL VI.15.f. 3. 1881. augusztus 1.
[13] BFL VI.15.f. 3. 1875.
[14] BFL VI.15.f. 3. 1884. december 29.
[15] BFL VI.15.f. 3.1876. május 20.
[16] BFL VI.15.f. 3. 1878. október 1.
[17] BFL VI.15.f. 3. 1884
[18] Wingfield 2017. 20–21. p.
[19] Bernstein 1995. 2022. p.
[20] Bárca. Új magyar etimológiai szótár. (https://uesz.nytud.hu/index.html?uuid=a3b54e6a-7590-1014-8655-f6dd518faf98 utolsó megtekintés: 2023. június 13.)