A Fővárosi Állat- és Növénykert főbejáratától jobbra induló sétányon az intézmény meghatározó vezetőinek szobrai találhatóak. Köztük van dr. Lendl Adolfé is, aki az állatkert 1909–1912-ig tartó átépítése során végzett eredményes munkájával örökre beírta magát a városligeti zoológiai és botanikus kert történetébe. Annak ellenére, hogy az egykori intézményvezetőnek kiemelkedően kalandos élete volt, nevét kevesen ismerik a természettudományos körökön kívül. Ezen próbál segíteni ez a tanulmány, amely Lendl életéről egy átfogóbb képet igyekszik bemutatni.
Az egyesített főváros születéséről szóló cikksorozatunk következő részében a harmadik város, Óbuda egyesítéshez vezető útját ismerhetjük meg. Óbuda mind lakosságszámát, mind gazdasági jelentőségét tekintve elmaradt Pest és Buda mellett, karakterében a bortermelő Budához hasonlított, ugyanakkor a hajógyárnak és a textilgyáraknak köszönhetően egy ipari külváros jellegzetességeit is mutatta. Az 1850-ben ideiglenesen Budához csatolt Óbuda számára a legnagyobb kihívást a koronauradalommal kapcsolatos jogviszonyok rendezése, a másik két várossal történő „egyenjogúsítása” jelentette.
1925. augusztus 13-án Ostende-ben írták alá Budapest székesfőváros és a külföldi hitelezők képviselői azt az egyezményt, amelyben megállapodtak a háború előtti kölcsönök törlesztése és kamatfizetése újra felvételének feltételeiről és az 1914 óta felgyülemlett hátralék kezeléséről. A kölcsönök történetét és felvételük célját Garami Erika cikke (Levéltári Mozaikok 2022/9. szám) foglalta össze. A kölcsönök felvételekor, az aranyalapú valuta, a stabil árfolyamok korában a döntéshozók horizontján nem (de az eladósódás ellenzőién sem) szerepelt az árfolyamok szélsőséges eltolódásából eredő kockázat.
A korona értékének zuhanása azonban horribilissé duzzasztotta a valutában fennálló, eredetileg elviselhető mértékűnek és jól kigazdálkodhatónak tűnő tartozásokat. Ennélfogva Budapest a békeszerződés aláírása után sem tudta a fizetést megkezdeni. A kérdés rendezése a főváros életében a normalizálódás, a békegazdálkodásra való áttérés nélkülözhetetlen feltétele volt. Addig nem lehetett szó szilárd alapokon nyugvó költségvetésről és városfejlesztésről, ameddig bizonytalan volt, hogy a kölcsönök törlesztésénél a következő évekre milyen terhekkel kell számolni, nem beszélve annak következményeiről, hogy a főváros nem fizető adósként állt a pénzvilág előtt. A kölcsönrendezés történetéről részletesebben a Fons folyóiratban megjelent két részes tanulmányunkból lehet tájékozódni: I. rész, II. rész.
1938-ban a Szent István-emlékév rendezvénysorozat nemzeti, állami, míg a kongresszus felekezeti jellegét hangsúlyozták. A cikk a 34. Eucharisztikus Világkongresszus protestáns, zsidó és ellenzéki sajtóvisszhangját állítja középpontba. A felekezeti lapok – a korszak hazai felekezetközi viszonyai, az állami elvárások és a hitelvek alapján – elsősorban hitelvi, míg a különböző politikai-ideológiai irányultságú lapok politikai szempontú, összességében pozitív megnyilvánulásaiknak adtak hangot.
Az 1991-es pápalátogatás előzményeit, előkészületeit és a látogatás részleteit mutatja be a cikk Budapest Főváros Levéltára forrásainak felhasználásával, kitérve a korabeli politikai és ezen belül is egyházpolitikai háttérre, az egyház és a vallás rendszerváltás utáni szerepére. Képet kapunk továbbá a pápai vizitek helyszíneiről, küldetéséről. A magyarországi látogatás az egyházi, az állami és az önkormányzati szervek összefogásával valósult meg, egy átalakuló nemzetközi és belpolitikai helyzetben.
1945 februárjában a Budapesti Nemzeti Bizottság a főváros katasztrofálissá vált közellátásának biztosítására élelmezési kölcsönjegy bevezetéséről döntött, mivel a szigorú korlátozó intézkedések, a jegyrendszer nem hozott megnyugtató megoldást. A jegy fedezete a székesfőváros minden vagyona és jövedelme volt. Eredetileg nem szántak a jegynek pénzforgalmi szerepet, de a visszafizetést úgy oldották meg, hogy adó- és lakbérfizetésre, illetve korlátozottan élelmiszer vásárlásra is fel lehetett használni.
