2023/12. Sipos András: Budapest 40 – A városegyesítés évfordulójának első megünneplése 1913-ban

címlap

Miért éppen a 40. évfordulón emlékeztek meg először ünnepélyes keretek között az egyesített Budapest létrehozásáról? Miért november 17-ét választották emléknapnak? Milyen üzenetet hordozott a megemlékezés az első világháború előestéjén? Az alábbi tanulmányban a fenti kérdésekre keressük a választ.

DOI: 10.56045/BLM.2023.12

tisztújítás cikk

1. kép. Az első tisztújítás Budapesten. (Budapesti Hírlap, 1893. november 24.)

Az egyesített főváros törvényhatósági bizottságának 400 tagú közgyűlése 1873. október 25-én tartotta meg alakuló ülését, amelyen megválasztották az első főpolgármestert Ráth Károly személyében. Ez volt az a látványos és szimbolikus, ugyanakkor közjogi érvénnyel is bíró aktus, amelynek emléknapként történő kiválasztása a leglogikusabb lett volna. Arra, hogy más lehetőség 1913-ig nem merült fel, közvetett bizonyítékként szolgál Gárdonyi Albert levéltárnok 1912. október 25-i előterjesztése, amelyben – a főváros levéltárának első elfogadott és sikeres történettudományi projektjeként – a „jubiláris évre” javasolta az egyesítésre vonatkozó okmányok összegyűjtését és kiadását.[1] Indoklásában ő is az alakuló közgyűlés október 25-iki évfordulójára utalt, a november 17-iki dátumot egyáltalán nem említette.

előterjesztés

2. kép. Gárdonyi Albert levéltáros előterjesztése a Budapest egyesítésével kapcsolatos okmányok összegyűjtésére és kiadására, 1912. október 25.

(BFL IV.1407.b. 4467/1913-XIV.)

Mi is történt 1873. november 17-én? Az egyesített főváros hivatali szervei akkor vehették át az ügyintézést a három elődváros hivatalaitól, amikor a főváros hivatali állásait elfoglalták az egyesített főváros létesítéséről szóló 1872. évi XXXVI. törvénycikk szerint megválasztott, illetve kinevezett tisztviselők. Az ügyintézés átvételének napja volt november 17., ezt azonban – az alakuló közgyűléssel és a főtisztviselők megválasztásával szemben – nemigen vehette észre senki a hivatali embereken, valamint azokon a polgárokon kívül, akiknek a város hivatalainál éppen intézendő ügyük volt. Nem utolsó sorban pedig a levéltár ügyfelei, akiknek figyelmét külön felhívták, hogy „Budán és Ó Budán a levéltári hivatal szintén megszünend”, ezért „november 17-től kezdve a szükséges felvilágosítások, vagy irományok kutatása végett, Budapesten a IV. kerületben, belvárosban[2] a régi városházán (I. em. 40. sz. a.) lévő központi főlevéltárnokhoz forduljanak”.

hirdetmény

3. kép. Hirdetmény az ügyintézés átvételéről az új fővárosi törvényhatóság szervei által.

(Pesti Napló, 1873. november 18.)

A közgyűlés 1913. október 22-i ülésén Bárczy István polgármester, a tárgyalás alatt lévő napirendet megszakítva, az alábbi előterjesztést tette:

„Elnöki tisztemből folyó kötelességemnek tartom, hogy a mai közgyűlésen megemlékezzem arról a negyven év előtt lejátszódott és fővárosunk életében kétségtelenül legfontosabb eseményről, amely a régi három testvérvárosnak, Pestnek, Budának és Óbudának egyesítését, tehát a mai egyesített Budapest fővárosnak valóságos megszületését, életre keltét jelenti. […] Az 1873. évi 80. sz. közgyűlési határozat szerint ugyanis a főváros tényleges egyesítésének napjául 1873. évi november 17-ikét kell tekinteni […] Indítványozom tehát, méltóztassék a főváros tényleges egyesítésének 40-ik évfordulója alkalmára, 1913. év november 17-ére, rendkívüli díszközgyűlés megtartását elhatározni (Helyeslés) és engem felhatalmazni, hogy ebben az irányban a további intézkedéseket megtehessem. (Általános helyeslés és taps.) Méltóztatnak egyhangúlag elfogadni.”[3]

Miért kellett 1873-ban külön közgyűlési határozattal megállapítani a „tényleges egyesítés” napját? Óbudán, mint koronauradalmi mezővárosban földesúri jogon a kincstárt illették a kisebb királyi haszonvételek – italmérési jog, vásárszabadalom, malomjog – bevételei, s az egyesítési törvény szerint ezeket „a főváros tényleges egyesítése napjától” kellett a fővárosnak átadni. A pénzügyminiszter saját alárendelt hivatali szervei számára szóló rendelkezése szerint ez a „tisztviselői kar teljes megalakulásától feltételezett” tényleges egyesülés – a megállapítás tétje tehát ekkor pusztán az volt, mely határnaptól illetik a fővárost ezek a bevételek, és senkiben nem merült fel, hogy ez valaha emléknap lehet.

Miért ezt emelte Bárczy emléknappá a kézenfekvő október 25. helyett? A díszközgyűlés megtartásának október 22-i, közgyűlés közbeni meglepetésszerű előterjesztéséből arra következtethetünk, hogy a jubileum megünneplésére vonatkozó ötlet, illetve elhatározás túlságosan későn született meg ahhoz, hogy a díszközgyűlést – amelyre az aktív városatyákon kívül meghívták az első közgyűlés még életben lévő tagjait és az egyesítés idején városi alkalmazásban állt tisztviselőket is – október 25-re méltó módon meg lehessen szervezni. Kapóra jött viszont az a bizonyára rég elfeledett, és talán a városegyesítés okmányainak már nyomdában lévő kötetéhez folytatott kutatások során előásott határozat, amely a „tényleges egyesítés” napját november 17-ikében állapította meg.

Mi ösztönözhette Bárczyt arra, hogy az egyesítési évfordulót az ünnepek sorába iktassa, és ezzel mintegy megalapozza az önálló fővárosi emlékezetpolitikát? Bárczynak nem adatott túlságosan hosszú békebeli polgármesterség, 1906. június 19-én történt megválasztása és a világháború kitörése között nyolc év telt el. Mégis ez az egyetlen időszak a főváros történetében, amelyet sok évtized után is máig az akkori polgármester neve után szokás emlegetni,[4] a megújulás, a példátlan fejlesztési, beruházási boom képzetét társítva hozzá. Ennek méreteit érzékelteti, hogy míg a millenniumi kor nagy fejlesztési hullámában tíz év alatt mintegy 150 millió koronát költöttek beruházásokra a fővárosi önkormányzat forrásaiból (a millennium fényének emeléséhez persze párhuzamosan számos állami beruházás is hozzájárult), a Bárczy-korszakban feleannyi idő alatt közel 230 milliót!

Bárczy István

4. kép. Bárczy István (1866–1943), 1906 körül.

(FSZEK Budapest Gyűjtemény, képazonosító: 041127)

Az utókor emlékezete Bárczyval kapcsolatban a kiemelkedő gyakorlati városvezetőre összpontosít, és kevésbé szokás rá, mint a századelő jelentős és igen tehetséges politikusára is gondolni. Pedig igen határozott politikai víziója volt, amikor 1906-ban egymásra torlódó pénzügyi, politikai és lakhatási válság, a társadalmi feszültségek kiéleződésének légkörében átvette a főváros vezetését.

A várospolitika számos területen végrehajtott gyakorlati lépéseinek egy irányba mutató célját abban látta, hogy saját eszközeivel előmozdítsa az átmenetet a rendies válaszfalakkal tagolt osztálytársadalomból egy olyan modern, nyitott nagyvárosi társadalomba, amelyben fokozatosan megszűnik a polgárság és az alsó rétegek közötti szakadék. Ehhez kéz a kézben kell járnia az anyagi biztonság, a tisztes megélhetés lehetőségének mindenki számára, a politikai jogok kiterjesztésének és a kultúrához való hozzáférésnek. Úgy értékelte, hogy országos szinten a reformok lassan haladnak, részben megrekedtek. Fel kell vállalni pozitív értelemben azt, – amit sokan már akkor negatív értelemben hangsúlyoztak – hogy Budapest, mint modern metropolisz társadalmi, kulturális és politikai értelemben is más minőség az ország nagyobb részéhez képest.  Budapestnek élen kell járnia, utat kell mutatnia a reformokban, akár az ország egészéhez képest előre futva, szükség esetén az országos folyamatoktól részben elszakadva is. Ehhez jelentősen ki kell bővíteni a főváros önkormányzati jogait, és demokratizálni kell a várospolitikát, amelynek kiindulópontja a lakosság szűk rétegére kiterjedő választójog kiterjesztése és a legnagyobb adózók kiváltságos képviseletét biztosító virilizmus eltörlése.

Programja egészében a fennálló viszonyok súlyos kritikája volt, és azok lényegi megváltoztatására irányult. Városvezetői eredményeit ugyanakkor politikusi erényeinek is nagymértékben köszönhette. Ő volt az a korabeli magyar politikában, aki Tisza Istvántól a szociáldemokratákig mindenkivel együtt tudott működni. A városegyesítési jubileum ünneppé tételében is lehetőséget ismert fel programjának olyan módon való hirdetésére, hogy az egyáltalán ne legyen eleve megosztó olyan közegben sem, amely inkább a létező struktúrák minél több elemének megőrzésében érdekelt. A városegyesítés kultuszának hivatalos rangra emelése révén kapcsolódni tudott az egyesítés kora élő Budapest „világváros” gondolatához, amely azt fejezte ki, hogy Magyarország szuverenitása a Monarchia keretei között ugyan csökevényes, de fővárosának világvárosi nívója a nemzet nagyságának, erejének és teljesítményének jelképe, azt jeleníti meg a világ számára, biztosítva az ország helyét a nap alatt. Bárczy ezt teljes mértékben felvállalta, ugyanakkor kiegészítette azzal a gondolatkörrel, amely szerint Budapest legyen abban is világváros, hogy a szociális kérdéseket hogyan oldja meg, hogyan biztosítja a társadalmi integrációt, hogyan teremt minden lakosa számára jó életet és emelkedési lehetőséget.

A jubileumi díszközgyűlésen elmondott beszéde Bárczyt ezúttal is a politikai kommunikáció mestereként mutatja meg. Felszólalásának nagy része győzelmi jelentés a hagyományos értelemben vett nemzeti főváros – világváros eszméjének megvalósulásáról: ha „Kelet-Európa három nagy városától, t. i. Pétervártól, Moszkvától és Konstantinápolytól eltekintünk, úgy elmondhatjuk, London, Páris, Berlin és Bécs után Európa civilizáltabb részének következő legnagyobb városa Budapest. Azt hiszem, ez a tény meghaladja a 40 év előtti derék pestiek és budaiak legtúlzottabb reményeit.”[5] További elképzeléseit egyfajta látomásként vázolta fel, milyennek képzeli tíz év múltán a félszázados Budapestet, hozzátéve: „Ezeket mind meg kell csinálni, és meg is fogják csinálni, csakhogy esetleg nem mi, hanem az utódaink.”[6]

jegyzőkönyv

5. kép. A jubileumi díszközgyűlés jegyzőkönyve, 1913. november 17.

A díszközgyűlés utolsó szónoka Molnár Ferenc író volt, aki ekkor maga is tagja a közgyűlésnek a demokrata párt színeiben. A „békekorszak” végének súlyos feszültségeit érzékelteti, hogy felszólalásában – a nem távoli jövőt profetikusan előre vetítve – hosszasan foglalkozott „Budapest ellenségeivel”, akik „bűnbakot keresnek ennek a városnak – ha szabad ezt a szót használnom – a személyében, az ország nagy és régi bajaihoz.”

„Egy érzésem van, igen tisztelt uraim,” – folytatta – „hogy ha valamikor eljönnek azok a nagy külpolitikai bonyodalmak által már most bevezetett, de talán csak évszázadok múlva esedékes világtörténelmi változások, ahol egyszer a magyar nemzetet fel fogják hívni, hogy álljon elő és sorolja fel azokat az érdemeket, amelyek amellett szólnak, hogy a világ hatalmai a magyar nyelvet, a magyar fajtának a jogait fenntartsák, ha talán unokáink unokái megérik a szerencsétlen időt, hogy itt számot kell adniok arról, hogy mit csináltunk e földön, meg vagyok győződve róla, hogy az első szó, ami az utódok szájából el fog hangzani, az lesz, hogy »Budapest«. Késői elégtétel, de elégtétel lesz haló porainkban azért a keserű gondolatért, hogy oly sokan vannak, akik ezt a várost nem szeretik.”[7]


Levéltári források

Budapest Főváros Levéltára (BFL)

IV.1403.a        Budapest Székesfőváros Törvényhatósági Bizottsága közgyűlési jegyzőkönyvei

Nyomtatott forrás

Fővárosi Közlöny, 1913.

Felhasznált irodalom

Erdei 1991.Erdei Gyöngyi: Fejezetek a Bárczy-korszak történetéből. Budapest művelődéspolitikája a századelőn. Budapest, 1991.  
Gerhard 2022.Gerhard Péter: Az egyesülő Budapest közigazgatási és választókerületeinek kialakulása. Levéltári Mozaikok 2022/17. DOI: 10.56045/BLM.2022.17  
Sipos 1996.Sipos András: Várospolitika és városigazgatás Budapesten 1890–1914. Budapest, [1996.]  
Varsányi 2008.Varsányi Erika: Bárczy István. In: A főváros élén. Budapest főpolgármesterei és polgármesterei 1873–1950. Szerk.: Feitl István. Budapest, 2008. 163–177. p.


[1] A főváros tanácsa a javaslatot elfogadta, és az 1913. évi költségvetésbe beillesztette a kiadvány költségeit. A kötet megjelent az egyesítés évfordulójára. Gárdonyi Albert: A főváros egyesítésére vonatkozó okmányok gyűjteménye. Budapest, 1913.

[2] Az 1873-ban kialakított kerületekről ld. Gerhard 2022.

[3] Fővárosi Közlöny 1913/74. (október 22.) 2608. p.

[4] A városegyesítéstől a millenniumig terjedő időszakot visszatekintve gyakran nevezték a „három Károly” korának, az időszakot végig szolgáló Ráth Károly főpolgármester, Kamermayer Károly polgármester és Gerlóczy Károly alpolgármester után. Ez ugyanakkor nem jelentette a polgármester személyes szerepének Bárczyéhoz hasonló kiemelését. A Bárczy-korszakról lásd: Erdei 1991.; Sipos [1996.]; Varsányi 2008.

[5] BFL IV.1403.a 2134/1913. (november 17.) 771. p.

[6] Uo. 2137/1913. (november 17.) 789. p.

[7] Uo. 790. p.