Az egyesített főváros születéséről szóló cikksorozatunk következő részében a harmadik város, Óbuda egyesítéshez vezető útját ismerhetjük meg. Óbuda mind lakosságszámát, mind gazdasági jelentőségét tekintve elmaradt Pest és Buda mellett, karakterében a bortermelő Budához hasonlított, ugyanakkor a hajógyárnak és a textilgyáraknak köszönhetően egy ipari külváros jellegzetességeit is mutatta. Az 1850-ben ideiglenesen Budához csatolt Óbuda számára a legnagyobb kihívást a koronauradalommal kapcsolatos jogviszonyok rendezése, a másik két várossal történő „egyenjogúsítása” jelentette.
A két főváros egyesítése idején Pest város gazdasági fejlődésének, urbanizációjának és népesség-növekedésének dinamizmusa jócskán megelőzte Buda városét. Ennek ellenére sem kísérte egyértelmű lelkesedés a kormányzati szinten, de a korábbi városatyák által is megfogalmazott igényt egy egységes főváros létrehozására. A cikk a fővárosi törvény megalkotását megelőző vita pesti aspektusait ismerteti.
A főváros egyesítésének tanulmányozása során a kormányzati szándékok és koncepciók mellett érdemes szemügyre venni az egyes városok egyéni érdekeit. Az eladósodott, a kortársak által fejlődésképtelennek tartott, jelentős arányban bortermelők és hivatalnokok által lakott Buda város tanácsának és közgyűlésének állásfoglalásai azt mutatják, hogy nemcsak a dinamikusan fejlődő testvérváros, Pest gazdasági-társadalmi túlsúlyától, saját egyesített fővároson belüli közgyűlési befolyásának elvesztésétől, hanem az egyesítéssel járó fokozódó állami befolyástól is tartott. Az önkormányzati előjogait féltő polgársággal szemben Buda polgármestere és országgyűlési képviselője, Házmán Ferenc azonban a városegyesítés egyik élharcosává vált. Jelen írás Pest-Buda és Óbuda egyesítésének vitái kapcsán vizsgálja meg Buda város helyzetét és idézi fel az egyes politikai állásfoglalásokat.
2023-ban emlékezünk meg a három városból egyesített Budapest megszületésének 150. évfordulójáról. Az egységes Budapest közgyűlése 1873. október 25-én tartotta első ülését, a főváros tanácsa pedig november 17-én vette át az ügyinézést a működésüket előző napon megszüntető városi tanácsoktól. Idáig hosszú folyamat vezetett: a városegyesítésről és a főváros működéséről szóló törvény már 1872. december 23-án kihirdették, képviselőházi vitája 1872. november 26–december 9. között zajlott. Ennek 150. évfordulóján cikksorozatban idézzük fel a vita körülményeit és fő kérdéseit.
A közemlékezet és a szakirodalom meghatározó részének álláspontja szerint az egyesítés gróf Andrássy Gyula miniszterelnök Budapest fejlesztésére irányuló politikájának egyenes következménye, egy 1868-tól következetesen végigvitt lépéssorozat szinte elkerülhetetlen záróakkordja. Valóban így volt? A cikksorozat első részében azt vizsgáljuk, mit tudhatunk az egyesítésre vonatkozó kormányzati döntés születéséről és indítékairól.
Kétszáz éve látogatta végig Rudnay Sándor hercegprímás Pest, Buda és Óbuda plébániáit, és kétszáz éve adta ki Schams Ferenc részletes városleíró munkájának második kötetét Budáról. Szeptember elseje, a tanévkezdet alkalmából ezen két forrásból kiindulva bemutatjuk, milyen keretek között zajlott ekkoriban a három városban az alapfokú oktatás: hányan jártak egy-egy osztályba és milyen feltételek mellett végezték munkájukat a tanítók.
1925. augusztus 13-án Ostende-ben írták alá Budapest székesfőváros és a külföldi hitelezők képviselői azt az egyezményt, amelyben megállapodtak a háború előtti kölcsönök törlesztése és kamatfizetése újra felvételének feltételeiről és az 1914 óta felgyülemlett hátralék kezeléséről. A kölcsönök történetét és felvételük célját Garami Erika cikke (Levéltári Mozaikok 2022/9. szám) foglalta össze. A kölcsönök felvételekor, az aranyalapú valuta, a stabil árfolyamok korában a döntéshozók horizontján nem (de az eladósódás ellenzőién sem) szerepelt az árfolyamok szélsőséges eltolódásából eredő kockázat.
A korona értékének zuhanása azonban horribilissé duzzasztotta a valutában fennálló, eredetileg elviselhető mértékűnek és jól kigazdálkodhatónak tűnő tartozásokat. Ennélfogva Budapest a békeszerződés aláírása után sem tudta a fizetést megkezdeni. A kérdés rendezése a főváros életében a normalizálódás, a békegazdálkodásra való áttérés nélkülözhetetlen feltétele volt. Addig nem lehetett szó szilárd alapokon nyugvó költségvetésről és városfejlesztésről, ameddig bizonytalan volt, hogy a kölcsönök törlesztésénél a következő évekre milyen terhekkel kell számolni, nem beszélve annak következményeiről, hogy a főváros nem fizető adósként állt a pénzvilág előtt. A kölcsönrendezés történetéről részletesebben a Fons folyóiratban megjelent két részes tanulmányunkból lehet tájékozódni: I. rész, II. rész.
Budapest világvárossá válása nagyléptékű beruházásokat igényelt, amelyhez a szükséges forrásokat részben kölcsönfelvétel útján teremtette elő. Kölcsönök felvétele nem szükségszerűen jár együtt értékpapírok kibocsátásával: a rövid lejáratúak jellemzően értékpapírok kibocsátása nélkül (pl. kövezőkölcsön útburkolásra, Szent István-templom építésére), a hosszú lejáratú, törlesztéses kölcsönök jellemzően értékpapírok kíséretében jelentek meg. Jelen írás ez utóbbi kötvények, kötelezvények útját kíséri végig, amelyek Budapest Székesfőváros 1945 előtti adósságának mintegy kétharmadát tették ki.
1919. június 24-én a késő esti órákban a Márvány utca 40. szám alatti ház lakói hangos szóváltásra lettek figyelmesek. Ekkor páran a lépcsőház felé siettek, de addigra már egy fegyver is eldördült, amely során az egyik lakótársuk életét vesztette. Az ügy lezárását csak a proletárdiktatúra bukása után tudták befejezni, de a gyilkos nem sokáig maradt a rács mögött.
A Péterfy Sándor Utcai Kórház közelmúltban előkerült naplója adatgazdag leírásokat tartalmaz a forradalom alatt a kórházban szolgálatot teljesítő személyzetre, a jellemzően harci sérüléseket követő műtéti eljárásokra és a sérültekre vonatkozóan. A napló a környéken zajló eseményeket is tükrözi, például a Köztársaság téri pártház ostromának következményeit. A sok sérült ellátását különböző szakterületek orvosai együttesen tudták ellátni, a műtétek dokumentálására sokszor csak utólag került sor.
A budapesti állatkert több mint másfél évszázados története során többször is felmerült a zoológiai és botanikus kert elköltözésének ötlete, de legközelebb ehhez a második világháború utáni fél évtizedben került az intézmény. A háborút erősen megsínylő állatkertet egy fejlesztett formában kívánták Budára költöztetni. A több terv közül a Kuruclesen létesítendő hosszú évekig tartotta magát – részben Nádler Róbert igazgatónak köszönhetően – , majd végül a többihez hasonlóan ez a terv is „füstbe ment”.
